Mesés kövületek

Van jó néhány kövület, amelyek tömegesen fordulnak elő, és nagyon jellegzetesek. A régi emberek szegényes biológiai ismereteik miatt nem tudták, hogy ezek egykor élt állatok maradványai, melyeknek a váza maradt meg csupán a kőzetben. Tudományos magyarázat híján mindenféle regét, mondát, mesét költöttek köréjük, sárkányok, óriások és más mesebeli lények csontjainak vagy eszközeinek hitték őket. Mindkét fajta történet, amelyet ezek a kövületek elmesélnek, roppant izgalmas – lássunk hát ezek közül néhányat!

Hildoceras bifrons – whitby-i kígyókövek

Szent Hilda a nevelés, nőnevelés, kultúra és költészet védőszentje. 614-ben született, Northumbria (ma Észak-Anglia) királyának, Edwinnek volt az unokahúga. 627-ben, 13 évesen keresztelkedett meg, amikor nagybátyja keresztény hercegnőt vett feleségül. 633-ban lerohanták a királyságot, a király elesett a csatában, Hilda a királynéval együtt pedig valószínűleg kolostorba vonult (erre nincs egyértelmű forrás). Mindenesetre 657-ben Whitby apátságának alapítója és első apátasszonya lett. Tehetséges, művelt, bölcs asszony volt, kiváló tanító. 66 éves korában halt meg. Nevéhez sok legenda fűződik. A whitby-i apátság alapításakor a munkások nem tudtak nekiállni az építkezésnek, mert a terület tele volt kígyókkal, de Hilda imájára feltekeredtek és kővé változtak.

A kígyókövek valójában ammoniteszek vázának maradványai. A legenda alapját képező Hildoceras bifrons nevű ammonitesz 176 millió évvel ezelőtt élt, elterjedt volt Európa és Észak-Afrika számos pontján. A whitby-i apátság alatt fekvő hegyet is olyan kőzet alkotja, amely tele van a maradványaival.

Az ammoniteszek a puhatestűek egy kihalt rendje. Külső vázuk csigavonalban tekeredik. Ez első látásra megtévesztő, hiszen a puhatestűeken belül a lábasfejűek közé tartoztak, nem a csigák közé. Ma élő legközelebbi rokonaik tehát a polipok és a tintahalak. A csigákkal ellentétben házuk kamrákra tagolódik, ezek közül az utolsóban lakott az állat, a többit pedig vízzel vagy levegővel töltötte meg, attól függően, hogy emelkedni vagy süllyedni akart. Valószínűleg a polipokhoz hasonlóan ragadozók voltak.

Az első ammoniteszek 400 millió évvel ezelőtt úszkáltak a tengerekben, és 65 millió évvel ezelőtt, a dinoszauruszokkal egy időben haltak ki. Nagyon fontos fosszíliák a tudósok számára, mert jó pár csoportjuknak nagyon gyors volt az evolúciója, a fajok gyorsan cserélődtek, így nagyon pontos (akár fél-egy millió éves pontosságú) kormeghatározást tesznek lehetővé. A Hildoceras bifrons szintén egy ilyen kormeghatározásra alkalmas faj.

Nummulites – Szent László pénze

Most jöjjön egy magyar szent története. Amikor az országba betörtek a kunok és fosztogatni kezdtek, Szent László királyunk üldözni kezdte őket. Egy alkalommal, mikor a magyarok már majdnem utolérték őket, szorongatott helyzetükben a kunok a földre szórták az összes pénzüket, a magyar vitézek pedig a kapzsiságtól elvakítva megálltak, hogy felszedjék. Szent László hiába parancsolta vissza őket a nyeregbe, nem hallgattak rá. Ekkor imádkozott, és az összes pénz kővé változott. A magyarok így már folytathatták a kunok üldözését és megvédték az országot.

A Nummulites, vagy népies nevén Szent László pénze, egy 40 millió évvel ezelőtt élt egysejtű mészvázának a maradványa. Tudományos neve a latin „nummulus”, vagyis pénzecske szóból ered. Óriás volt az aprók között: egyes fajai akár 15 centiméteres átmérőt is elértek. Meleg, sekély tengerben élt. Európa és Afrika között akkoriban a Tethys nevű óceán húzódott, ennek vizében rakódtak le az Alpokat és a Dunántúli-középhegységet alkotó kőzetek.

Kőzetalkotó mennyiségben fordulnak elő a Dunántúli-középhegységben, és a kőzetekből kioldódott Nummulitesek is sok helyen milliószámra borítják az erdei ösvényeket és turistautakat. A Bakonyban például Magyarpolány és Döbrönte környékén lehet gyűjteni, de Pénzesgyőr és Kincsesbánya települések neve is Szent László pénzére utal. A főváros környékiek pedig a Mátyás-hegyen bukkanhatnak rá. Ha kicsit több pénzünk van a nyaralásra, megtekinthetjük, hogy a gizai piramisok és a szfinx is Nummuliteses mészkőből épültek.

Még egy érdekesség, hogy a Magyarhoni Földtani Társulat tavaly elindított kezdeményezésében a Nummulites nyerte el az év ősmaradványa címet.

Congeria ungulacaprae – balatoni (tihanyi) kecskeköröm

A monda szerint élt egyszer egy gyönyörű, de néma lány, akinek aranyszőrű kecskéket legeltetett Tihany szikláin. Egyszer elment hozzá a tókirály, hogy egy kancsó kecsketejet kérjen beteg fia számára, cserébe visszaadta neki a beszéd képességét. A lány azonban gőgössé vált. A tókirály fia szerelmes lett belé, de a lány kikosarazta, ezért öngyilkos lett. A tókirály haragjában megátkozta a lányt, bezárta egy barlangba, és mindenkinek válaszolnia kellett, aki csak szól hozzá. Így keletkezett a tihanyi visszhang. A kecskék mind a tóba rohantak és belevesztek, körmeiket pedig a mai napig partra mossa a víz.

A kecskeköröm persze nem kecskék patájából keletkezett, hanem egy kihalt kagylóról van szó. A Pannon-tó partjaihoz közel élt, a sziklás aljzathoz tapadt a mai osztrigákhoz hasonlóan. Vastag héjra volt szüksége, hogy kibírja az erős hullámveréseket. Az állatok halála után a kagylóhéjakat elsodorta a víz, részben lekoptak, így kialakítva a jellegzetes pata formát. A kinézetét és a mondát latin neve is megőrizte (ungulacaprae = kecskepata).

A Kárpát-medence területén a korábban említett Tethys óceán zsugorodott, majd többször rövid időre elzáródott a világóceánoktól, mert az Alpok és a Kárpátok elkezdtek kiemelkedni. Végleges elzáródása után, kb. 11 millió évvel ezelőtt egy hatalmas, mély tó maradt vissza, amelyet Pannon-tónak nevezünk. Ebben a tóban sok olyan faj keletkezett (például a Congeria), amely sehol máshol nem élt. Ezt a folyamatot az elzáródáson kívül az is elősegítette, hogy némileg sós volt a vize (hasonlóan a Kaszpi-tengerhez), így az édesvízi fajok sem tudtak benne megtelepedni. A Pannon-tavat az évmilliók során az észak felől érkező folyók hordaléka folyamatosan feltöltötte. Az utolsó víztükör 4,5 millió éve tűnt el. Fontos megjegyezni, hogy a Pannon-tónak semmi köze a Balatonhoz, hiszen az jóval később, kb. 30 ezer évvel ezelőtt keletkezett.

Palaeoloxodon falconeri – a küklopsz

Odüsszeusz kalandozásai közben Szicíliára érkezett társaival. Találtak egy lakatlannak hitt barlangot, hogy megszálljanak éjszakára, ám ekkor megérkezett Polüphémosz, az egyszemű óriás. Juhnyáját beterelte a barlangba, bezárta a bejáratot, és ezután vette észre a jövevényeket. A küklopszot nem érdekelték a vendéglátás illemszabályai, rögtön felfalta egyiküket, és a többieket is meg akarta enni. Odüsszeusz azonban kieszelte, hogyan juthatnak ki a barlangból. Megkínálta a borából, az óriás lerészegedett és elaludt. Odüsszeusz egy gerendát izzított, azzal szúrta ki a küklopsz szemét. Odüsszeusz és társai végül a juhok hasára kötözve jutottak ki a barlangból.

A küklopsz mondájának az alapját minden bizonnyal a mediterrán térségben egykor itt élt törpeelefántok koponyái adhatták. Szemnyílásaik, amelyek a fej oldalán helyezkedtek el, alig észrevehetőek, és a hatalmas orrnyílást gondolhatták a küklopsz egyetlen szemüregének.

A törpeelefántok a jégkorszak (pleisztocén kor) korai és középső szakaszában gyakoriak voltak a mediterrán szigetvilágban: Szardínián, Szicílián, Máltán, Krétán, Cipruson és sok kisebb szigeten találták meg maradványaikat. Ősük a 4 méteres magasságot és a 10 tonnás súlyt is elérő, mára már kihalt erdei őselefánt volt. Részben a magasabb jégtakaró miatti tengerszint-csökkenés miatt jutottak el a szigetvilágba, részben pedig azért, mert rövid távokat viszonylag könnyen át tudtak úszni. A törpeelefánt ősével ellentétben az 1 méteres magasságot sem érte el, és mindössze 100 kg-ot nyomott. Társai törpenövésű vízilovak és szarvasok voltak a szigeteken.

Méretcsökkenésük oka a szigethatás nevű jelenség. A szigeteken szűkösek az erőforrások, a táplálék csak korlátozott mennyiségben érhető el. Így azoknak az egyedeknek nagyobb a túlélési esélye, amelyek eleve kisebbek és kevesebb táplálékkal is beérik. A kis termet generációról generációra öröklődik, így az óriásokból lassan (evolúciós értelemben viszont nagyon gyorsan) törpék fejlődnek.

Még több mesés kövület

A Belemnitesek lábasfejűek voltak, mint az ammoniteszek, csak az ő vázuk kúp alakú belső váz volt, mint a mai tintahalaknál a szépiacsont. Az ammoniteszekhez hasonlóan a középidei tengerek fontos élőlényei voltak, velük egy időben haltak ki, de kevésbé alkalmasak kormeghatározásra. Fosszilis vázaikat a magyar és szláv kultúra az ördög mennykövének, megkövesedett villámcsapásnak hitte. Az angolszász országokban pedig tündérek nyílhegyeit látták bennük. A magyar néphiedelmek mennykőnek nevezik még az ősemberek kovakő szerszámait is, amelyeket néhány helyen szántás közben kiforgattak a földből.

Máltán és a Földközi-tenger más szigetein nagyon gyakori cápafogakat nyelvköveknek nevezték. Az a legenda járja, hogy amikor Szent Pál hajótörést szenvedett, megmarta egy kígyó. A sziget összes kígyóját megátkozta, így a nyelvük kővé változott. Az emberek a nyelvköveket amulettként hordták mérgezés és bizonyos betegségek ellen. Niels Stensen (Steno), a híres 17. századi dán geológus-természettudós fedezte fel igazi eredetüket.

A barlangban a kincsein ülő sárkánygyíkot pedig valószínűleg barlangi medvék csontmaradványai ihlették. Ezek néha tömegesen fordulnak elő jégkorszaki barlangi üledékekben, legtöbbjük a téli álmuk alatt pusztult el.

- Mikóczi Tünde -